Sziklák és óriások a vásznon
Gondolatok egy tengeri tájkép és az erők játéka kapcsán
Fogadjátok szeretettel Hargitai Beáta sorait, aki csodálatosan öntötte szavakba a vászonról áradó hangulatot.
👇
Még az is lehet, hogy az üveghegyen túl ahol az öreg hegyek homlokráncai lecsitulnak, ott kezdődnek a tengerek és az Óceánok! Ahogyan kicsipkézik a partokat a szelek, viharok, így maradhatnak féllábukon állón az óriások, a leszakadt sziklák, a kimosott rongyaikban díszelgők. Huszár Boglárkát a természeti szépségű totemek festésre ingerelték, a kemény akarattal fényben, és vízben fürdetett csonkok méltósága isteni. Csendes elmélkedésre hív, aztán a falon felcsattanó víztömeg ahogy cseppekre esik szét, elporlik, szétterül, hogy új erőre kapva ismét fellendüljön. Ritmusa tökéletes, jön, megy, mert az örök cselekvés akarata löki előre. A mohás lábak, mint az öregemberek elnyűtt végtagjai durván erezettek, zöldes oldala különös szépséggel hat. A nap-égette “kalapok” harmóniáját a tenger színével a természet tökéletes kompozícióban ölelgeti, hogy a komorság érzése ne zavarja az összhatást. Az erők megtörnek, mint néha a gyerek akarata, hogy aztán messze, nagyon messze a csendesség hatalma legyen az úr. Megállva, szemlélődve mint egész életünkben meghökkenve vehetjük tudomásul, hogy hangya mivoltunk mennyire törékeny, mennyire semmi, és mégis képesek vagyunk apróka hangyamunkával mindent, ezt a tökéletes világunkat tönkre is tenni.
/Hargitai Beáta tollából/
Nàlam a műteremben ezek a sziklák a stabilitást és az időtlenséget jelentik, de Beáta sorait olvasva én magam is teljesen új szemmel nézek a saját képemre. Amikor ti ránéztek egy-egy ilyen monumentális természeti képre, bennetek mi születik meg először? A természet megnyugtató ereje, vagy inkább a saját törékenységünk érzése?
