Mimóza és fahéjas csiga

Mimóza és  fahéjas csiga, a múló pillanatok törékeny szépségében

Elgondolkodtató az a szépség, amelyikről eleve tudni lehet, hogy nem marad sokáig. A mimóza ilyen. Elég bevinni a hidegből a meleg szobába, szinte már abban a pillanatban elindul benne valami halk búcsúzás. Még ragyog a sárga bolyhos puhaságával, még betölti a teret a könnyű, tavaszias jelenlétével, de már ott van benne a múlandóság is – finoman, szinte észrevétlenül.

 Egy csokor virág, egy fahéjas csiga, egy világos terítő a délelőtti fényben – semmi különös, és mégis mindegyik magában hordoz valamit abból, milyen gyorsan tűnnek el a legszelídebb örömök. A pèksütemèny pillanatok alatt elfogy, a virág néhány nap alatt veszít a fényéből, a délelőtt pedig, mire igazán megérkezne, már lassan át is fordul valami másba.

És talán éppen ettől lesznek ilyen kedvesek ezek a pillanatok. Pont azèrt, mert nem tartanak sokáig. Mert nem lehet őket eltenni későbbre, nem lehet félrerakni egy alkalmasabb napra. Csak ott vannak egy rövid ideig, teljes szépségükben, aztán csendesen eltűnnek. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint észrevenni őket, amíg még előttünk vannak.