Pletyka

Amikor a fotó inspirálja a festővásznat

Mindig is szerettem a zsánerképeket, a mindennapi életképeket. A fotózásban, és festőként is folyamatosan keresem a keresetlen, a nem  beállított másodperceket.

Ennek az olajfestményemnek nem véletlenül lett Pletyka a címe.

Nem egy klasszikus, beállított portréról van szó, hanem egy tetten ért pillanatról. Négy fekete ruhás idős asszony ült a székeken, elmerülve a suttogásban, amikor a fotós – akinek a képe megihletett – hirtelen megzavarta őket. Hirtelen elhallgattak, és mind a négyen egyenesen a kamerába, vagyis most már a nézőre néznek. Az arcokon ott van a kérdés: vajon meghallottak valamit?

Amikor figurális ábrázolással foglalkozom, pont az ilyen láthatatlan feszültségek izgatnak. A sötét ruhák tömbjei és a meleg, vibráló sárga háttér kontrasztja még inkább felerősíti ezt az elkapott, puskaporos hangulatot. Ez a kortárs figurális festmény pont attól működik, hogy a néző nemcsak külső szemlélő, hanem ő az a személy, aki miatt hirtelen félbeszakadt a beszélgetés.