A fügefa árnyékában

Alkotás közbeni lelassulás, egy fügefa árnyékában.

Néha a legjobb alkotások nem a vásznon születnek meg először, hanem ezekben a végtelenül nyugodt pillanatokban.

A csendben.

A lelassulásban.

Egy forró nyári délutánon, a kertben terebélyesedő fügefa hűvös árnyékában.

Emlékszem, azon a napon szinte mozdulatlan volt a nyári forróság. A levegő vibrált a fák fölött, a napfény  fehéren vakított a terasz kövein, miközben én egy új utcaképen dolgoztam – talán éppen a Szicíliai oázis legutóbbi ecsetvonásai készültek. Amikor a nap legmelegebb óráiban már  égetett a fény, jól esett letenni az ecsetet, és megpihenni a lombok alatt.

Kivittem magammal egy bögre kàvèt, és frissen sült, magvas pogácsát. A fehér kerti lámpásban még ott ült a viaszos gyertya az esti órákra várva, de most a napfény rajzolt helyette gyönyörű, csipkézett árnyékokat a terítőre a fügalevelek közt átszűrődve.

Szeretem ezeket a délutánokat, mert ilyenkor a rohanó világ egy pillanatra megáll. Talán ezért is érzem úgy, hogy a festészet nemcsak magáról a kész festményről szól, hanem mindazokról a pillanatokról, hangulatokról és érzésekről is, amelyek alkotás közben körülvesznek.

A csészében lassan kihűlő, tejes kávéról.

A meleg nyári csendről.

A fügefa oltalmazó árnyékáról, amely egy rövid időre menedéket ad a világ zajától.