A türkiz üveg.

 

A kis üveget senki sem akarta elvinni a garàzsvàsàrról.

Ott állt a polc szélén, félig beszáradt rézszínű festékkel az alján, porosan, jelentéktelenül. Az emberek a kereteket nézték, a régi képeket, az ezüst gyertyatartókat. Én mégis újra meg újra visszapillantottam rá.

Végül megvettem.

Hazahoztam a műterembe, és különösebb gondolkodás nélkül lecseréltem vele azt a kopott uborkásüveget, ami addig az ablakpárkányon állt. A délutáni fényben az üvegnek halk, türkizes ragyogása lett, és ahogy néztem, hirtelen eszembe jutott nagyapám öröksége.

A régi festőládikája. Benne egymás mellett sorakoztak az alizarin, a cölin, az okker és a napsárga festéktubusok.

Mellettük kisebb-nagyobb, lapos és kerek fejű ecsetek feküdtek, festékes nyéllel, megszáradt színekkel. Végül elővettem őket a dobozból, és beleállítottam mindet az új üvegbe. A régi, sokat használt ecseteket, amelyeknek minden egyes festékfoltja őrzött valamit: egy mozdulatot, egy színt, egy régen elkészült kép történetét.

Mintha mindig is oda tartozott volna. Festés közben gyakran rápillantok, hogy  hogyan változik meg a színe a délutáni fényben. Reggel halvány és hideg volt, estére viszont mézesen meleg lesz , és apró arany tükröződéseket szór a fehér falra.