Virág, füge, habcsók.

 

Van egy szokásom, amelyhez makacsul ragaszkodom: ha piacra megyek, szinte mindig hazahozok egy csokor virágot. Nem kell hozzá ünnep vagy különösebb alkalom. Elég egy szép szín, egy különleges árnyalat, vagy egyszerűen csak az a gondolat, hogy jó lesz ránézni az elkövetkező napokban.

Most is így történt.

A virágárus standjánál egy lágy rózsaszín dália vonta magára a figyelmemet. Nem hivalkodott, mégis volt benne valami, ami mellett nem lehetett csak úgy elsétálni. Később pedig megláttam az idei első érett fügéket. Ahogy a kosaramba kerültek, már éreztem, hogy valahogy összetartoznak.

A rózsaszín szirmok és a füge bársonyos, mély bordós-lilás árnyalatai szépen felelgettek egymásnak, mégis úgy éreztem, hiányzik valami.

Ez az érzés ismerős a festészetből. Amikor a kép már majdnem elkészült, minden a helyén van, mégsem áll össze igazán. Vár még egyetlen színre vagy egy apró részletre, amely összeköti az egészet.

Nálam most ez a szín a fehér volt.

A konyhából előhoztam az előző este sütött desszertet. a hófehér kis porcelántálban  a habok, és a félbevágott fügék egymás mellé kerültek, és végre megszületett az a világos ellenpont amelyre a képnek szüksége volt.

Miközben a fényképet készítettem, azon gondolkodtam, milyen közel áll egymáshoz a festészet és a gasztronómia. A piacon még csak egy csokor virágot és néhány szem fügét választottam. Mire hazaértem, már színekkel, arányokkal és hangulatokkal foglalkoztam. A rózsaszín, a fügelila és a fehér lassan történetté rendeződött.