idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné:
fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?
Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...
S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át,
-vigyázva, halkan elfödné a lámpát...
