Egy reggeli a kertben

Ízek, illatok és egy tál füge az ölemben Split felé

Egy reggeli csendélet emléke

Nagyon régóta vágytam már Dalmáciába, idén nyáron végre eljutottam. Most jártam itt életemben először. Ha valaki megkérdezné, mi maradt meg leginkább, a többség valószínűleg a hullámzó tengert, a fehér köves óvárosokat emelné ki.

Nekem egy csendes reggeli lett az utazás legmaradandóbb emléke.

Az egyik szálláson terített asztal várt: kávé, kenyér, házi sonka és lekvárok. De ahogy körülnéztem, a háttérben életre kelt a táj. Közvetlenül mellettem egy limefa ágaskodott, a távoli, hegyi vár irányában pedig gránátalmafa állt. Körülöttünk mindenfelé olajfák. Különös élmény: én az ilyesmit eddig csak a zöldségesnél láttam, most meg ott zöldelltek mellettem, miközben ettem.

És a füge... Életemben nem ettem még ennyire finomat. Talán a blogom neve miatt is ízlett ennyire? Vagy a hely varázsa tette? Amikor a vendéglátó hölgy látta, mennyire odavagyok érte, kaptam tőle egy egész tálcányit útravalónak. Így történt, hogy Split felé már egy tál mézédes fügével az ölemben autóztam.

Lehet, hogy másnak ez egy teljesen átlagos reggeli lett volna, de nekem valamiért nagyon ott volt. Nem volt benne semmi flancolás. A háziak egyszerűen elénk tették azt, ami náluk termett. Mi pedig ott ültünk a kertben, ettük a fügét a lekváros kenyér mellé, és néztük a tájat.

A fotó is eközben készült. Nem a képernyőnek komponálva, hanem csak úgy, spontán.

A füge, a szőlő, a lekvár, a kávé és a morzsák. Éppen úgy, ahogy ott volt előttem.
És valahogy pont ezt a tiszta pillanatot szerettem benne a legjobban.