AZ elveszett kupakok
Az olajfesték és az alkotói szabadság: mi történik, ha elgurulnak a kupakok a műteremben?
Ismerős az a pillanat, amikor a vászon előtt állva megszűnik a külvilág? Amikor nem számít semmi más, csak a megfelelő árnyalat megtalálása, a fények játéka és a sűrű olajfesték textúrája. Ilyenkor a kezek maguktól mozognak: egy kis kadmiumvörös ide, egy leheletnyi aranyokker oda, a lenolaj illata betölti a szobát, és a paletta lassan megtelik élettel.
A nagy alkotói lázban azonban van valami, ami mindig áldozatul esik. Azok a fránya, apró műanyag kupakok!
Miközben a tökéletes tónusokat keverem, a letekert kupakok halk kuncogással gurulnak el a festőállvány alá, vagy rejtőznek el a tubusok, ecsetek és oldószeres üvegcsék sűrűjében. Nem figyelek rájuk. Nem is tudok, hiszen a kép vezet. Aztán amikor a csend leszáll a műteremre, a festőrongyokat félreteszem, az ecseteket kimosom, körülnézek. A tubusok mind ott hevernek szanaszét – büszkén, meztelenül és kupaktalanul.
Az olajfesték szerencsére türelmes, nem siet sehova. Napokig, akár hetekig is lágy marad, várja a folytatást. De ha egy-egy színt huzamosabb ideig nem hívok játékba, az idő rajta is nyomot hagy. A tubusok szájára lassanként makacs, gumiszerű bőr nő, mintha csak védeni akarnák a bennük rejlő kincset.
És hogy mi lesz a sorsuk? Őszinte leszek: a kupakokat nem keresem meg. Elnyeli őket a műterem. Ez a rendetlenség, ez a káosz hozzátartozik ehhez a világhoz. Mert a szerteszét gurult, végleg elveszett kupakokban és a tubusok szájára száradt nehéz festékrétegekben is ott van az alkotás valódi lenyomata. A konyhában sem tálalok mindent patikamérlegen; a legizgalmasabb ízek akkor születnek, ha szabadjára engedem az alkotó energiáimat.
Ez a rendetlenség nem hiba. Ez vagyok én – a festékfoltokkal, a kupaktalan tubusokkal és a megismételhetetlen pillanatokkal együtt.
