Színmesék: Püspöklila

A lila szín története: Az ókori bíbortól az impresszionistákon át, a modern gasztronómiáig

Számomra a lila ezen árnyalatai a délutáni fényben úszó púderfelhőt, a nosztalgikus eperfagyit, a kerti levendula illatát és a színházi bársonyfüggöny mély luxusát keltik életre.. Természetesen a lila  tónusai is  rendkívül szubjektívek, így másnak teljesen eltérő emlékeket vagy érzéseket idézhetnek fel. Számomra ez a paletta mégis így kerek: gyönyörűen megmutatja, hogyan képes ugyanaz a szín a tavaszi szellő játékosságától a nehéz, elegáns anyagok méltóságáig a hangulatok teljes skáláját elmesélni.

A lila a festészetben- Uralkodói luxustól a fények forradalmáig

A lila és annak megannyi árnyalata a művészettörténet egyik legizgalmasabb történetét meséli el. Gondoltad volna, hogy ez a szín évszázadokon át az aranynál is értékesebb volt? Az ókorban a bíborfestéket tengeri csigákból, elképesztően nehéz munkával nyerték ki, csillagászati ára miatt a bíbor és annak változatai- így a lila is-  kizárólag a császárok, királyok és az egyházi felsővezetés kiváltságává vált. Így született meg a püspöklila fogalma is, amely a mai napig a méltóság és a spirituális hatalom jelképe.

A szín igazi forradalmát azonban az impresszionisták hozták el, akik szó szerint megszállottjaivá váltak a lilának. Claude Monet, Camille Pissarro és kortársai szakítottak a hagyományokkal, és elsőként ismerték fel, hogy a természetben az árnyékok valójában nem feketék vagy szürkék, hanem vibráló lila és kék reflexeket hordoznak. Mivel a lilának a sárga komplementer, -azaz kiegészítő színe-, tökéletesen alkalmas arra, hogy a meleg, napsütötte felületek melletti mély árnyékokat élővé varázsolja.

A korabeli kritikusok persze nem értették ezt a zsenialitást, és gúnyosan csak „violamániának” nevezték a jelenséget. Monet-t azonban ez egyáltalán nem érdekelte, sőt! Egyszer így fogalmazott: 

„Végre felfedeztem a légkör igazi színét. Ibolyaszínű. A friss levegő is ibolyaszínű.” 

Ezt a fülbemászó idézetet persze nem magától a mestertől hallottam, hanem Carol L. Douglas művészeti weboldalán böngészve találtam rá, de ennél szebben aligha lehetne megfogalmazni a lila lényegét.

Vizuális szempontból a legizgalmasabb az egészben, hogy míg a tiszta ibolyalila a látható fény legkisebb hullámhosszaként egy valódi, önálló spektrális szín, addig a vörösesebb bíbor vagy magenta nem létezik a fény spektrumában. Utóbbiakat csak a mi agyunk hozza létre a vörös és a kék hullámok keverékeként – vagyis a lila szín nemcsak a festővásznon, de a fejünkben is egy igazi, varázslatos illúzió!

Lila a tányéron – Édes nosztalgia és a sárgarépa elfeledett múltja

Ha a festővászonról átlépünk a konyhába, a lila szín egy egészen új, egyszerre játékos és prémium világot tár fel előttünk. A természetben a növények lágy mályva és mély püspöklila tónusaiért az antociánok nevű, rendkívül egészséges antioxidánsok felelnek. Talán éppen ezek a vizuális ingerek teszik, hogy a tányéron a lila azonnal beindítja az érzékeinket: gondoljunk csak a cukrászdák kirakatában tündöklő, elegáns áfonyás macaronokra, a krémes levendulafagyikra

De a lila nemcsak az édességek privilégiuma. Ott vannak a drámai kontrasztot adó zöldségek, mint a roppanós lila káposzta, vagy a padlizsán. Sőt, ha hozzám hasonlóan te is szeretsz  helyi piacokon barangolni, biztosan összefutottál már az egyik legnagyobb kedvencemmel: a lila sárgarépával!  Amikor legutóbb vettem, eszembe jutott egy izgalmas történelmi tény, amit korábban olvastam:  

A sárgarépa eredetileg egyáltalán nem narancssárga volt! Az ókori Perzsia területén háziasított első répák valójában lilák,  néha fehérek voltak. Több mint ezer éven át ez a sötét, violett tónus számított a normálisnak az ázsiai és európai piacokon egyaránt. A ma ismert narancssárga változatot csak jóval később, a 16–17. század környékén nemesítették ki a holland kertészek. Szóval, amikor lila répát teszel a kosaradba, valójában nem egy modern huncutságot, hanem a zöldség igazi, ősi verzióját viszed haza a konyhába.

A modern gasztronómia ráadásul imád játszani ezekkel az árnyalatokkal. Gondoljunk csak a mai koktélbárok nagy sztárjára, a pillangóborsó virágával mélylila színűre festett ginre, amely varázsütésre, a citromlé savasságának hatására élénk pinkké változik a pohárban. A lila tehát a gasztronómiában is pontosan az, ami a művészetben: tiszta, játékos mágia az érzékszerveknek.

A  konyhai varázslatból én magam sem maradtam ki mostanában! Nemrégiben készítettem egy elképesztően gyönyörű, mély lila színű krémlevest lila káposztából. Nem bírtam ki, és a ginnel megegyező módon én is elkezdtem kísérletezni a citromlével, hogy megnézzem, hogyan reagál a leves a savasságra. A látvány és a színváltozás elképesztően izgalmas volt... de egyelőre nem árulok el minden titkot! 😉

A blogom egy következő fejezetében pontosan megmutatom majd, mi történt a fazékban, és persze egy újabb csodás színnel is megismerkedünk a színmesék sorozatban